Könnyes nevetés
A Vidám Színpad mindig a nagy röhögések fellegvára volt. A nézőtéren, a színpadon és a büfében egyaránt. Ha egy kolléga jelenése megelőzte a tiedet meg kellett kérdezni:
- Milyen a közönség?
- Szo – szo... Humorra jók!
Erre pedig rögtön jött a replika:
- Hát azt te meg honnan tudod?
Egyszer a kolléga olyan hahotázással jött ki a színpadról hogy alig bírta kinyögni:
- Harmadik sor bal 8-9!
Alig vártuk, hogy színpadra lépjünk. Az adott helyeken egy 70-80 év közötti vidéki házaspár ült. Nyakig gombolt fehér ing a papán, fejkendő a nénin. Mivel tátott szájjal nézték az előadást bárki megszámolhatta, hogy kettejüknek összesen öt foguk volt! Hát... nehéz volt végig játszani a jelenetet.
Aztán lassan elült a röhögés és furcsa dolgok vették kezdetüket! A "laza" előadás valahogyan elkezdett egyre profibb lenni. Valamiért azon az estén mindenki élete maximumát adta. Gyönyörű színészi megoldások, semmi civilkedés, semmi öncélú poénkodás. Csak a SZÍNHÁZ! Így, csupa nagybetűvel. Ünnep volt az a nap!
Kellet egy kis idő, amíg rájöttem a varázslatra. A színház ugyanis közös játék a színész és a közönség között. A színész azért lett színész, mert érzékeny. Nagyon! Rögtön megérzi, ha valami sugárzik lentről, ahogyan a jó közönség is megérzi a felé áradó művészi sugárzást.
Azon az estén mindnyájan megéreztük, hogy az a két idős, dolgos magyar ember 80 évesen életében először volt színházban...
Azon az estén a tapsnál Nekik köszöntük meg, hogy érdemes volt megszületnünk. Hogy jelenlétükkel ünneppé tették nekünk azt a napot!
És világosan megéreztük azt is, hogy a színészet mitől misszió!
Mert a sikert nem a fogak száma határozza meg. A színházban a szíved mosolyog!
Ezért fog újjászületni a Vidám Színpad!
Straub Dezső